A második detonáció betörte az iroda ablakokat és kilökött a forgószékből, a földhöz vágódtam. A fülem rettenetesen cseng, semmit sem hallok. Mellettem és rajtam is állmennyezetdarabok fekszenek, letolom magamról a törmelékeket és feltápászkodom. Kareszt látom, őt a falhoz vágta a robbanás látszólag az ijedtségen kívűl nincs baja, az én hallásom is visszatért, most hallom csak, hogy eddig üvöltve kérdeztem Kareszt:

-Jól vagy?

-Ide nem tudnak fellőni ügye? - Kérdezi

-Nem, ez az utca szűk a tankok nem tudnak fellőni, de jobb ha lelépünk, milelőtt a páncélosokat beéri a gyalogság. - Válaszolom.

Futni kezdünk a kijárat felé, ha jól emlékszem van egy másik kijárat is az épületből, arra veszem az irányt, az ajtóban egy sérült kolléganőt látunk, nyílt törés. Karesz sírni kezd,  átöleli és vígasztalja a középkorú nőt, aki nevet és vígasztalóját arra biztatja, hogy legyen végre férfi és mészárolja le azokat, akik ezt tették az irodával, de ő csak zokog tovább. Groteszk látvány: a sérült, gyenge nő, aki nevet a nyomorúságán és a férfi, aki zokog. Hiába a háború kihozza az emberek igazi személyiségét.

Ott is hagyom őket, loholok tovább a kijárat felé, mikor megtalálom óvatosan résnyire nyitom az ajtót. A távolban az utca végén BTR tipusú páncélozott járművat látok, lefordul a keresztutcába és a tudományos akadémia felé megy. Elindulok egy azzal párhuzamos utcába, mikor átvágok felugat egy géppuska, a környékemen mindenhol felszaggatva a beton járdát. Beugrok a szembenlévő ház sarka mögé. Végigtapogatom magam, nem találtak el. Kik lehetnek ezek? Miért lőnek rám? Aztán hirtelen belémhasít a felismerés és az élniakarás, hogy most erre nincs idő, a tudatosság helyett az ösztönösség veszi át a vezérlőszerepet. Lehúzódva futok a fal mellett a Deák tér felé. Szemben kisebb számú gépesített lövész osztag jelenik meg halvány zöld ruhában, de valahonnan tüzet nyitnak rájuk, visszahúzódnak fedezékbe. Ekkor hallom meg a mély morgást és a lánctalpak nyikorgását. Egy T-54-es eltéveszthetetlen formáját vélem felfedezni, a lövészek támogatására érkezett. Felfelé tüzel az ágyujával, valahonnan fentről lőnek... A becsapódás után hallom a lehulló törmelék zaját. A lövészek felém indulnak, mögöttem megjelenik főnököm, derékszíjával véres lábcsonkját elkötve egy RPG páncéltörő aknával célozza a tankot. Mellé lő, egy KV-zónak annyi. A tank visszalő és én elterülök, fényt látok.

Karesz felkapcsolta a villanyt, én felébredek, ő köszön, én örömmel konstatálom, hogy élek azt nem, hogy Karesz is, és hogy csak elsőként érkeztem reggel az irodába és a háborumuveszete.hu olvasgatása közben elaludtam.

Picsába. Már egy ütközetben is résztvettem, de a neheze hátra van. Idióták fogják szívni a véremet egész álló nap.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.