A minap egyszercsak erős szagra lettem figyelmes. Azt hittem valaki ebkulába lépett, de aztán a szag el kezdett erősödni, sőt ahogy közeledett egy kolléganő már-már hányigerkeltővé eszkalálódott. Azt hittem ez csak elmém játéka az érzékszervemmel, mert három per hármas volt az említett kolléganő. Sok rosszat tudnék mondani róla s kevés jót, de büdös sosem szokott lenni, ám a kulaszag csak nem akart eltűnni, amikor feltűnt, hogy ebédjét is magával hozta, s ahogy a malacok, mikor moslékot kapnak falni kezdte azt. (Bár sosem voltam még szemtanúja ennek, de úgy képzelem, hogy így csinálják.) Igen, aztán összeállt a kép, a kajának volt erőteljes, szúros szaga. Nem tudom mit evett, mert inkább kimentem megkerülni két háztömböt és idősebb felmenőmmel telefonon megbeszélni az aktualitásokat, de mikor egy óra kint lét után kelletlenül visszatuszkoltam magam, a szag még mindig terjengett. Láttam másokon, hogy ők is érzik, de senki sem tudta hol a forrása. Egy ideig zavart, de aztán el kezdtem élvezni mások nyomorúságát. Ahogy eltorzulta az arcok a szagtól, ahogy groteszk álarcok kerültek az emberekre. Önkéntelenül felröhögtem. S, bár nem az én művem volt, mégis, mint egy építőmérnök munkája végeztével hátradőlve elégedetten szemléltem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.